Mikor megszülettem
Mikor megszülettem
Tavasz volt a kertekben.
Jóapám haját fújta a szél,
Keblére vont egy kedves emlék.
Ő volt a szépülő, örök váram,
Édes szülője jóanyámnak.
Óvon élte napjait, míg érzett,
Türelmes sóhaja dacomat is védte.
Mikor megszülettem
Tavasz volt a szívekben,
Ritka madár hamisan hírdette,
Apám emlékét a fiók mélye rejti
Ősei idegenként nevemet sem értik
Bús sors türelmetlen átka,
Felgyorsult a világ, tapintása fáradt,
A szeretet lélek föld alá temetve,
Kik maradtak
Kéretlen öleltek,
Vagy feledtek.
A. Eszter
2016.03.05
Veritas
Keresni a szót, keresni a választ
Hangzatos ígéretnek álcázva
Kopott le a morális máz
Kezekből kiesett az igazság.
Emberi gyarlóság az utca árad
Jöjjön elő a jog mihasznája
Nézzen tükörbe az álszent páva
Kerüljön elő az adott szó igazsága.
Fogy a nemzet, s vele a bizalom,
Új haza várja aggódó irgalom
Kicsi életek borban az igazság
Törik a remény hol van mentsvár?
Kései sirató oda a láz
Mennybe vonul az igazság
Szövi hálóját gonosznak apródja
Nevet a céltalan utca lakója.
Sunyiság öli arcok vonását
Megfakult képek, rongyos okádás
Rohan a világ, lobog a vágy
Igazságot lelni, s benne szép hazát.
Vágyom rád
Vágyom érintésed röpke ívére,
magányos szívem csöndes kéregetése
látod ölem vággyal díszes selymét
forrón izzik, ölelj még.
Koldulóm tőled szólamod kecsét,
bókokba forrva kéregetem hevét,
tótágast vet szívemben a vágy
fut a perc, s vele a magány.
Ketten vagyunk ezen a szigeten,
mosollyal teli virágos kertedben,
ezer olvadt, csobbanó kacagás,
szótlan szerelmes kábító csacsogás.
Szeretlek édes mámoros üzenet
lelkekből varázsolt eretnek perceket,
kósza pillantás, bilincsed féktelen,
olvad a máz, örökre kértelek.
Akarsz e velem
( Az egy éjszaka illata )
Akarod e velem az első percek illatát
késő nyári este a vad romantikát
a másikban kutatni érzelme miértjét
ájultan ölelni, nem gondolni véget ér.
Akarod e velem megélni a lázat
röpke időnket nem tölteni mással
ébredve álmodni mit adott az éj
könnyekben oldódni, ha kezünk összeér.
Akarod e látni szemem kacaját
összesúgó álom, s legyinteni reá
félni a mosolyt, kincset rejt e a láz
nem mérni az igét csak harapni tovább.
Akarsz e jönni, látni, hátra hagyni
nem kérni sem várni, morállal nem parolázni
ölelve ocsúdni, s ígéretet bánva
ébredni egymás karjában.
Akarsz e búcsú nélkül tovább menni tőlem
adtunk mit adhattunk, sok, mégis oly röpke
engedni a vágynak, nem nézni hátra
a jövő rejtelmét küldeni a mának.
Hol vagy álmom, képmásom?
Ülsz, s várod jöjjön az ágyas,
arcod belefúrod öle bársonyába,
sóhajod megérinti az árva lázast,
morcos testbe bújt gazdátlan vágyat.
Nélküled
Elgondolom este még a szemem őrizted
Szép szavakba hagytál, mondtad örökre,
Hívogató mámor átölelve hintet
Borospohár hangja csendítette lépted.
Lángba borult lélek, emlékeim árja
Tűzzel- vassal a Lator kelepcét kiássa
Rabszolgaság fonja lelkem repedésit
Ölelni vágynék, nem nélküled lenni.
Hagyd meg a Tündérmesék kusza foltját
Igazmondó juhász szögre akasztja botját
Csonkolt lelkem hátrál, nem kéri a múltját,
Nyújtva hagyja kezét, s mosolyt idéz árván.
Tőled én taszítom magam, nem az unalom
Csodát váró ének, porba vész a tudós
Örök az ifjúság, szívedben az átok
Hagyd hidegen ölni, te vagy a megváltó.
Oldozz el magadtól, az éjszaka tova már
Átkot szór a ledér, s a kelepce ordibál
halomban a szennyes, mocskos az ágy alatt
szögről a bot lecsúszott, sírásója a harag.
"Az öreg fa a múltat őrzi,
alóla az avart jelen söpri,
kendőzi a jövő pillanata,
a múlt elmúlt, a jelen rapszódia"
Tündér álom
Hajtsd le fáradt arcod, karom elringat,
s lásd mily hosszú az éj
ne sirasd a napot, mit elhagyott
a fáradt ősz,
láss szépet, s vígat,
álmodban tündért csókolj,
láztól piros arcod gyúljon lángra,
mikor hallod zenéjét, az altatót
mily dallamosan furulyázza.
A Bolond
Bolond vagyok,
a bolondod,
oda vagyok érted
ezt érzed?
Te részeg pillanat,
ez vagy nekem
egy bájos kalap,
mi a széllel
csak tollal repül
és kacag...
kacag míg
álmodom,
jössz
lépted nyomán
kel az érzés
mi elém áll,
mondod te lány
ne keseregj már
hisz oly rövid a vágy
vele az értelem,
s az érzelem repül,
ölbe kapsz,
keringsz velem,
még érzem
ajkad cseppjén
a mézet,
ó mily édes
s a pillanat
most csak a mienk,
fönt s lent,
ölelve ,
édes csókban.
Hajnali derengés
Esőben állunk, csókod perzseli lelkem,
esőben ázunk, karodban éhezem.
Csókolj, s halld meg hangom,
ne igézzen a holnap folyton,
csókba fúlva tégy zsebedbe,
vigyél magaddal, s ne engedj el.
Szeretem benned
Szeretem benned a vágyad
elsöprő mámor a vetett ágyon,
hordozod az otthonod melegét,
olvasztod az álmom emlékét.
Szeretem benned az örök lázat
bársonyos fűben hempergőzve,
test a testtel birokra kelve,
hűti az elhaló varázst.
Szeretem benned kezed nyomát
szétziláló ruhám fodrán,
simogató heved tűzben lát,
balzsamos köd fog át.
Szeretem benned szíved parazsát,
felissza arcomról kéjes nyomatát,
őrized a távoli emlékem,
fuvallat int, nincs elkésve.
Ó hogy szeretem benned a szerelmet
Kétségekben fürdő öled ereje,
izzik szívünkben a konok akarat,
szerelembe fúlva hagytalak.
Szeretem szemedben látni magamat,
holnaptól utánunk futó gondolat,
várni a percet a tomboló ölelést
mézzel bódító ártatlan örömlét.
Szeretem érezni szerelmes árnyékod
forró éjjeleken ölelő karod,
hideg hajnalokon tested melegét,
örökre szóló önfeledt nevetést.
Szeretem benned a forró romantikát
vadvirágos réten vágyad illatát,
ölelkező szemed igéző mosolyát,
késő nyári este a közös csillaghullást.
Akarsz e velem
( Az egy éjszaka illata )
Akarod e velem az első percek illatát
késő nyári este a vad romantikát
a másikban kutatni érzelme miértjét
ájultan ölelni, nem gondolni véget ér.
Akarod e velem megélni a lázat
röpke időnket nem tölteni mással
ébredve álmodni mit adott az éj
könnyekben oldódni, ha kezünk összeér.
Akarod e látni szemem kacaját
összesúgó álom, s legyinteni reá
félni a mosolyt, kincset rejt e a láz
nem mérni az igét csak harapni tovább.
Akarsz e jönni, látni, hátra hagyni
nem kérni sem várni, morállal nem parolázni
ölelve ocsúdni, s ígéretet bánva
ébredni egymás karjában.
Akarsz e búcsú nélkül tovább menni tőlem
adtunk mit adhattunk, sok, mégis oly röpke
engedni a vágynak, nem nézni hátra
a jövő rejtelmét küldeni a mának.
Magamtól búcsúzom nem tőled Minden
Én akartam lenni reggeleidben a fény,
jóleső köszöntésben az erény
szórni rád a napnak kedvét,
s dörgölődni a nevetésednek ízén.
Magam akartam lenni a kedves jóság
zord időben a nagykabát,
rád ölteni az életnek perceit
kitölteni a halálnak engedélyt
én akartam,hogy nevess rám,
szeress és csak reám vágyj
akartam annyira az örök percet
soha jobban senkire így ne nevessek
magamtól búcsúzom nem tőled kincsem
örökké bennem lesz a lelked ríme, s hidd el
te érted tudtam meg mi az örök hála,
s morzsolni imát az emberi jóságra
neked akartam adni a szépülő lelkem,
mindenség oltárán az örök szerelmet,
csak neked a lelkem apró tüskéit,
magányos életem kis attitűdjeit
őrülten szerettem aki a távolt látta
te magad vagy ki magadat áldja
szerettem ádáz,vad természeted
az örök igazság,ami belőled terem
mindent,mi voltál, vagy az álomban, s a porban
embertelen hited az adagióban
akartam annyira hogy csak engem láss
lélegzeted értem lázasodjon tovább
s akartam,hogy a ketrec ajtaja nyitva várjon
mint kora tavaszi reggel a nyitott álmok
úgy akartam,hogy engem áldj,mily büszke is lényed,
s dacos a magány
akartam az órát mikor elüti a mi időnk
s te készen állva mondod itt az óra ami dönt..
akartalak téged,mert te vagy a fény
örömömben a bánat s hidegben a tűznél
melegedni az öledben, s karod körbezárva óv
védeni a rossztól és ebben hinni vakon,
te vagy nekem mi örök, s az úton a remény
mert te voltál a Minden az őrült nő életén.
-Eszter- 2015.04.24
Nincs időm ringatózni benned
szél fújja testem,
rád gondolva elönt a vágy
s hívatlan betérek hozzád.
Nem ringat a hajó, késő már
öleltél, nem láttam kínlódás
bebújtam zsebedbe éreztem
lüktet a véred szívedben.
Ringatva ölelsz, túl korán
fülemben zúg a megbánás
kecses ívem hozzád ér
követné a tested melegét.
Nincs időm ringatózni benned
kacéran, esedezve várni emlékezz,
s keresni sorsot éheset
bujasággal terhes, foltos életet.
Liber Mortis I.
Vállamon megülnek az emlékek.
Csend van.
....én, az elfeledett gondolat,
János lánya, Ferenc unokája
Kiteszem az ablakba a szerencsétlenséget,
Logikát mellőzve átélem,
Mily gyatra is a lényem,
S vigasztalhatatlan ég bennem
A létezés miértje....
Október, november
Zátony kövén vergődő hal,
Október, november
Elsiratott szép ember,
Homokba vájt szerelem,
Egyedül vagyok magamnak.
Tisza fába vésett szív,
Hirdeti ki szeret kit,
kérge tele tudással
Évgyűrűi toldással,
Egyedül vagyok magamnak.
Háztetőn a fény megtörik,
Kopasz vályog nedvesen virít,
Ajtóban szú mocorog
Sercegése szívemig hatol,
Egyedül vagyok magamnak.
Temető kapu kilincse,
Emberek emlékeit őrizve,
Nyitva az elmúlás előtt
A kőrózsa nyugalma örök
Egyedül vagyok magamnak.
Magammal vagyok, s maradok;
Hal, homok, ház, s a kilincs,
Szívvel érző temető,
Ez mind én vagyok,
Egyedül vagyok, s maradok.
-Eszter-
Mond', hogy szép vagyok
Mond' még szép vagyok
Neked a legszebb
az idő nem sodort magával.
Homályos tükörbe nézek,
visszaránt ifjúságom erdejébe.
Mond', hogy szép vagyok
kecses lábam nyomán
izzik még a táj,
s szél fútta árnyam,
hamvas álruhában
felvett még a vágy.
Mond', hogy szép vagyok
lehet rajtam tűlfátyolos ruha,
s csobogó kacajban
hullámzik utánam
tekintetek hada.
Mond', hogy szép vagyok
reggel a félhomályban,
az évek nem lepleztek le irigyen,
mosolyba folyt a kétely,
S Te intesz szelíden.
Mond' még szép vagyok
maradok neked a legszebb,
s elkerül a feledés kora
mond' nekem Te Kedves,
mond', hogy szép vagyok.
-Eszter-
Hét évente
Fáj nekem a Te bánatod
tudom oka voltam, s vagyok,
hét évente megújulok,
lassan hozzád idomulok.
Nevessük a széttört órát,
időt nem, de mosolyt szór ránk,
kis szobánkba nyugovóra
a mámor kerget s a törött óra.
Kacagjunk a bolondokra,
a nem várt vendég kakasszóra,
szélte-hossza egy darabban
a kerítésre akasztott panaszra.
Örök vigasság az élet,
pár fogadalom, s megéled
nyugalom elönt a vágy,
fogadalmat szegni, s bűnözni tovább.
Fáj nekem a Te bánatod
tudom oka voltam s vagyok,
hét évente megújulok,
lassan hozzád idomulok.
Pogány Isten káromlása
Gyűlöllek téged te istentelen pogány
oltárra emeled a jövőtlen lelked
a hited meneszted te hazug
elbújni, s feláldozni engem
tehetetlen dühömben menetelek
s mérgezem az okot
Ó te okos mindenható
te koldusból lett király
mily álmos is körötted a világ
elég ebből!
te máglyán égető szenvedés
dacos kisded kényesre csiszolt ihlető
örök szenvedély.
fülelek
hallom saját sikolyom
ordít, izzik halódik bennem a gyász
te hitevesztett, feneketlen magány.
Kértem tőled lásd meg a tavaszt
Kértem tőled lásd meg a tavaszt,
Víz tükrében nézz vissza magadra.
Áldott legyen a véred, szívednek gyümölcse,
Cserepes ajkad kimondott szava,
Mint suttogva dalolja a panaszt.
Kiért tűzbe menne a madárnak párja,
Fészkében búvik a kába mosoly az árva.
Kinek vére tűzben lobog eléri a partot,
S megemeli a zsenge harasztot.
Ott leszek én rád várva,
Hol vízben lábal a kinem mondott szó,
Ott rád várva állok, s látom a tavasz.
-Eszter-
/2012/
Rólad szól az élet
Kétségedben színes álom,
Valóra vált ideálod,
Teszed dolgod ezer szálon,
Körbe futó találmányod.
Bátorságod tehetetlen,
Tudatlan a feleletre,
Gondolatban sok kis játék,
Körbe fon a nem várt állhit.
Örököltél gondolatot,
Kőbe zárt ciklont.
Mást akar az életvágyad
Adod, mi jussodul kiszolgál.
Szabadulnál ösztönödből,
Más világod börtönéből.
Jóság szele tépi bőröd,
Kitekintesz a képedből.
Kapsz ihletet, kenyér morzsát
Nyitott szemmel, ha jársz.
Magad vagy az akarat,
Neked jár az élet szaga.
Merjél hálni, élni vágyni,
Köteléked lehántani,
Tegyél rőzsét a tűzre,
Melegedj benne fürödve.
-Eszter-
Legyek...
Nyisd meg magad ad át, kérem
Kőbe vésett reményed.
Vagyok érted, űzött képed,
Koporsódon szemfedeled.
Társad leszek, míg reám vágysz,
Szolgád üres szobád falán.
Képeidről fejts le engem,
Tégy magad mellé kedvesem.
Gondolatod én gerjesszem,
Ölelésed értem legyen.
Ártó mesék foglalója
Ne emésszen fontoskodva.
Legyek álmod, szép reggeled,
Tudatodban érző lepke,
Homályodban kép a képről,
Mosolyodban kegyenc kéjnő.
Legyek szélnek sugallata,
Ideálod gyúrt alanya,
Tetszésednek ajándéka,
Mindenségnek tartozéka.
-Eszter-
Mond', hogy szép vagyok
Mond' még szép vagyok
Neked a legszebb
az idő nem sodort magával.
Homályos tükörbe nézek,
visszaránt ifjúságom erdejébe.
Mond', hogy szép vagyok
kecses lábam nyomán
izzik még a táj,
s szél fútta árnyam,
hamvas álruhában
felvett még a vágy.
Mond', hogy szép vagyok
lehet rajtam tűlfátyolos ruha,
s csobogó kacajban
hullámzik utánam
tekintetek hada.
Mond', hogy szép vagyok
reggel a félhomályban,
az évek nem lepleztek le irigyen,
mosolyba folyt a kétely,
S Te intesz szelíden.
Mond' még szép vagyok
maradok neked a legszebb,
s elkerül a feledés kora
mond' nekem Te Kedves,
mond' , hogy szép vagyok.
Ne szólalj meg
Ne szólalj meg érzem én is,
Harcban edzett kökény vagyok,
Forró nyarat túlélő gyom.
Kopár sziklán a csillanó fény,
Tejút rendszer tetején a mindenség.
Benne vagyok fában, virágban,
Földben araszoló bogárban.
Ott vagyok hol árad a víz,
Mocsár bűzében a szégyen visz.
Ezer tüském a csalán virágban,
Atomjaim szerte a világban.
Tenger mélyén apró homokban,
Elfeledett roncsban, Sellő mosolyban.
Tótágasban, gyermek kacajban,
Mindenütt ott a véletlenben soha.
Erdő mélyén az árnyékban,
Egy kedves szempárban, pár jó szóban.
Csöndes éjjeleken a vánkoson,
Hideg reggeleken az udvaron.
Kémény füstjében, kemence tüzében,
Szabadon keringő hollópár szügyében.
Hol nem zár a kulcs,
Utat kereső botjában a múlt
Ne szólalj meg benned is vagyok.
Mit is várok
Lázat, tüzet, üzenetet
tőled várom merengőn,
boldogságot keresőn.
Mit adnál méltó lenne,
fülembe szálló éji lepke
édes teher
megannyi kényes röppenet,
pillanat csupán
mit szívemhez eljuttattál,
mégis vágyom tőled álom
boldogságos méltóságom,
szépreményű kebel zsongás
imába foglalt mennyország.
Tőled álom a világ
kis lépésben belőled a vágy
elér hozzám, ölébe vesz
keresi a szép verseket,
kirakati kép ünnepet.
Tőled várom tőled álom
boldogságom s mennyországom.
hiú reménytől fűtötten,
elillant a boldogság.
keserű epével titkon,
mindig félve,
hidegtől szomorodva.
őszinte szívvel,
finom érzéssel,
édes kacajban fürödve,
tehetetlen varázs.
Szorítod a testem,
Álarc
Kereslek
Kereslek sehol nem talállak,
Puha avaron vánszorgok,
Sötétben hallgatom az éj neszét,
Utcákat róva nézem az eget,
Kihalt a táj, szél sem nyekereg.
Kopár házak sora, mellettük lépkedem,
Miről szólhat egy-egy ablak emléke?
Nem érzek félelmet, üres a váz,
Rád gondolok, sajog a hiány.
Romos kocsma mellett haladok,
Rálépek egy vakolatra, csikorog,
Talpam alatt a máz, félek már,
Egyedül vagyok kereslek tovább.
-Eszter-
Kérlek téged
Hazudok magamnak,
Gyötörnek érzések.
Hideg zuhany alatt lapulok,
Mossa ki kételyem, alig állok.
Keserű bennem a szív,
Gondolja mivé lesz, ha nem öntözik,
Tápláléka kellem, báj,
Éjjel suttogott sóhajtás.
Tapintásban selyem kéj,
Oltalmazó igénye a fény.
Érezni vágyja mint nézel rá,
Szavadban cseppnyi lobbanás.
Gyújtsd fel bennem igényem,
Táncoljon a lelkem érted,
Dobbanjon a bizonyság,
Öleljen kebelére a megszokás.
-Eszter-
Az asszony aki sír
Az asszony aki sír vágyát űzi,
keserű álomból ébred,
Búsan terelgeti az évet,
eszmél hűtlenségre.
Nem zápor ez zivatar,
Asszony könnye, fuldokolva,
Zokogja élte keservét,
Csordultig telt, vert szívét.
Közelben kit enged, s lát,
Kiveti rá hálóját.
Használva rúgja, teszi tovább,
Álmában éri a lélek halál.
Elnyűve térdel, mormolja dacát,
Démoni szélben oltalomra talál.
Csúfolva jár a bizonytalanban,
Kacagva féli az eljövendő urat.
Hajába tép a keserű kéj,
Álmában lidérc repked,
Kígyók nyelvén henyél.
Uralja sorsának világát,
féltőn őrzi mosolygását.
A szenvedés eclógái
Ó hogy gyűlöllek téged te férfi
Eltapostad a nőt bennem, s érezve,
törve, tépve eszem vetted.
Míg a torz képedet lesem
elgondolod mit tettél te elme?
Veszed a percet s a gondolatot
látod a testem,a fájdalmam, mily iszonytató?
Nem teszed, gubbasztasz, s sajnálod önmagad
Szidod a nőt,mert született, lett
s nevelte a testét,fondorlatos eszét
nem láttál bele
míg ülsz és nézel megveted a létem,
utálod,hogy mérgez téged a gyász
s azon tovább a magány.
Ó hogy gyűlöllek téged te férfi
elharaptad a szívem a torkom fojtod
míg halódik te csak mérgesen ügyelsz
maradjon a helyzet ily dacos, s üres
folyassa vérem a naponta ismétlődő fájdalom
de adom,vigye kinek kell a szenvedés,
szétosztom a lelkem
nekem többé nem lesz erény,
halni vágyom, s mi volt közös álmunk
nem áll többé vigyázzba
se nem kongatja a lélek harangját az ostoba
Kész,
eltemetett a hiányod, s a gyűlölt álmod
te férfi, ó hogy utálom a szerelmem feléd
s kihányja a boldog órát a gyötrelem szava
de vádjaid égetnek s lázban tartanak
ne nevess!
Lesz neked mindig kenyered
tépheted a cetliket
mennyi van még hátra
ha majd kihalt a világodból a kályha
apád hamvait is méltó helyre ástad
bekopogok hozzád, s mint egy kontár
letépem a maszkom, csókot ígérve panaszlom
nélküled megélt éveim napjait,
lelkem süket missziós hamvait.
----------------------
Gyűlölöm a percet te esetlen bolond
mikor válaszolva hódítottad ostoba szívem
bezárult a világ körülöttem
miképpen képzeljem eztán?
Nem értem, a világ működik tovább
nem pusztította el önmagát
ahogy te szívtad ki belőlem a tudást,
az ősi ösztönt a fennmaradást.
Hogy képzeljem nélküled?
nincs mentsvár csak a halál
s a csupasz honvágy vissza hozzád!
-------------
Gyűlöllek téged te istentelen pogány
oltárra emeled a jövőtlen lelked
a hited meneszted te hazug
elbújni, s feláldozni engem
tehetetlen dühömben menetelek
s mérgezem az okot
Ó te okos mindenható
te koldusból lett király
mily álmos is körötted a világ
elég ebből!
te máglyán égető szenvedés
dacos kisded kényesre csiszolt ihlető
örök szenvedély.
fülelek
hallom saját sikolyom
ordít, izzik halódik bennem a gyász
te hitevesztett, feneketlen magány.
Hallgatok
Nálam
Nem kérlek ki voltál
Árva madár
-
-Eszter-
/2012/
Ó a szenvedély
Ó a szenvedély tüze éget,
Láthatatlan parazsa
Eget földet vértez.
Kitépi a józanságot,
Míg heves volta lángol,
Eltemetett boldogságot
Feldúl ,
S Körbe táncol.
Keserédes rabszolgasors
Alázattal, vágyon,
Elkergetni nem lehet,
Csak elfogadnom, s vágynom.
-Eszter-
A Közöny
Lépked a Közöny, s földbe rúg.
Anyját idézi s lángra gyúl,
Felfedi a birka ólját, eltéved,
Kiköti a háza elé a vétséget.
Feleségét meghágja, s csődör lesz,
Szép a teher, pelyhes háj kit kérdez,
Disznóbőrből vesz ruhát, s elhordja,
Igáját hurcolva megroskad.
Rikolt a némber, s oldalt rúg:
-Ej te Ember a múlton búgsz.
A Közöny nem kérdez nem nyafog,
Ölelve hál s néma a Hon.
-Eszter-
Ha szabad lennél
Nem nevetek, nem vagy szabad
Hiszek az álomban, szépreményű képben,
Ébredés után a valóságba nézek.
Nem vagy szabad nem tehetem,
Az utolsó lehetek.
Vágy üli meg a csendet,
Köszöni a lopott órát,
Ébredés

Tévedés
Előttem térdepel üres szobának váza,
Pillám ragadja el szemed ízét,
Homlokod barázdált miértjét.
Bújhatok kicsit hozzád,
Síkolthatom az éjnek dalát,
Zengése oly kétej,
Felveri a néma hajnalt.
Ő a vándor, kinek útja,
Messze földön lépdel,
Míg el nem éri a tábort,
Hol az élet a tanácsadó,
A lelkek káromlása,
A fényt lopó.
Kéregető koldus nézi,
Mint illan el a kép
Éhező, ki magát félti
Nem érti ki is ő.
Ábrándja a karban rejlik,
Erő feledteti a kába napot,
Nincs más hely e földön,
Hol terem rá a válasz,
Majd követhetné vakon.
-Eszter-
/2012/

Az elmúlás
Üresség