Mikor megszülettem 


Mikor  megszülettem 

Tavasz  volt  a kertekben.

Jóapám  haját  fújta  a szél, 

Keblére  vont  egy kedves  emlék. 

Ő  volt a szépülő, örök  váram, 

Édes  szülője  jóanyámnak. 

Óvon  élte napjait, míg  érzett, 

Türelmes sóhaja  dacomat  is védte. 

Mikor  megszülettem 

Tavasz volt a szívekben, 

Ritka madár  hamisan  hírdette, 

Apám emlékét  a fiók  mélye rejti 

Ősei  idegenként nevemet  sem értik 

Bús  sors türelmetlen  átka, 

Felgyorsult  a világ, tapintása fáradt, 

A szeretet  lélek  föld  alá  temetve,

Kik maradtak

Kéretlen  öleltek, 

Vagy feledtek. 


A. Eszter  

2016.03.05 


Veritas

Keresni a szót, keresni a választ
Hangzatos ígéretnek álcázva
Kopott le a morális máz
Kezekből kiesett az igazság.

Emberi gyarlóság az utca árad
Jöjjön elő a jog mihasznája
Nézzen tükörbe az álszent páva
Kerüljön elő az adott szó igazsága.

Fogy a nemzet, s vele a bizalom,
Új haza várja aggódó irgalom
Kicsi életek borban az igazság
Törik a remény hol van mentsvár?

Kései sirató oda a láz
Mennybe vonul az igazság
Szövi hálóját gonosznak apródja
Nevet a céltalan utca lakója.

Sunyiság öli arcok vonását
Megfakult képek, rongyos okádás
Rohan a világ, lobog a vágy
Igazságot lelni, s benne szép hazát.

Vágyom rád

Vágyom érintésed röpke ívére,
magányos szívem csöndes kéregetése
látod ölem vággyal díszes selymét
forrón izzik, ölelj még.

Koldulóm tőled szólamod kecsét,
bókokba forrva kéregetem hevét,
tótágast vet szívemben a vágy
fut a perc, s vele a magány.

Ketten vagyunk ezen a szigeten,
mosollyal teli virágos kertedben,
ezer olvadt, csobbanó kacagás,
szótlan szerelmes kábító csacsogás.

Szeretlek édes mámoros üzenet
lelkekből varázsolt eretnek perceket,
kósza pillantás, bilincsed féktelen,
olvad a máz, örökre kértelek.

 
Megtanultam
 
 
Megtanultam milyen a vágy
olyan felé ki hűvösen bánt,
ki a szívét rejtve hordja
minden szava hideg szólam.
 
Kegynek venni, ha hozzám ér,
szemlesütve kérni öle erejét,
fuldokolva nyelni a szerelmes percet
számolni a reményt bennem.
 
Ó hogy bánt, árt, gyaláz szeme éle,
bántva tőrként sebzi szívem,
ártva tanítja a mérget,
gyalázva babonázza leány énem. 
 
Nevesd csak testem kínjait,
tedd szabaddá apró vágyaim
reményem immár rég elszállott
könnybe fúltak a meztelen álmok.

Akarsz e velem

( Az egy éjszaka illata )

Akarod e velem az első percek illatát
késő nyári este a vad romantikát
a másikban kutatni érzelme miértjét
ájultan ölelni, nem gondolni véget ér.

Akarod e velem megélni a lázat
röpke időnket nem tölteni mással
ébredve álmodni mit adott az éj
könnyekben oldódni, ha kezünk összeér.

Akarod e látni szemem kacaját
összesúgó álom, s legyinteni reá
félni a mosolyt, kincset rejt e a láz
nem mérni az igét csak harapni tovább.

Akarsz e jönni, látni, hátra hagyni
nem kérni sem várni, morállal nem parolázni
ölelve ocsúdni, s ígéretet bánva
ébredni egymás karjában.

Akarsz e búcsú nélkül tovább menni tőlem
adtunk mit adhattunk, sok, mégis oly röpke
engedni a vágynak, nem nézni hátra
a jövő rejtelmét küldeni a mának.

 

Hol vagy álmom, képmásom?
Ülsz, s várod jöjjön az ágyas,
arcod belefúrod öle bársonyába,
sóhajod megérinti az árva lázast,
morcos testbe bújt gazdátlan vágyat.

Nélküled

Elgondolom este még a szemem őrizted
Szép szavakba hagytál, mondtad örökre,
Hívogató mámor átölelve hintet
Borospohár hangja csendítette lépted.

Lángba borult lélek, emlékeim árja
Tűzzel- vassal a Lator kelepcét kiássa
Rabszolgaság fonja lelkem repedésit
Ölelni vágynék, nem nélküled lenni.

Hagyd meg a Tündérmesék kusza foltját
Igazmondó juhász szögre akasztja botját
Csonkolt lelkem hátrál, nem kéri a múltját,
Nyújtva hagyja kezét, s mosolyt idéz árván.

Tőled én taszítom magam, nem az unalom
Csodát váró ének, porba vész a tudós
Örök az ifjúság, szívedben az átok
Hagyd hidegen ölni, te vagy a megváltó.

Oldozz el magadtól, az éjszaka tova már
Átkot szór a ledér, s a kelepce ordibál
halomban a szennyes, mocskos az ágy alatt
szögről a bot lecsúszott, sírásója a harag.

 

"Az öreg fa a múltat őrzi, 
alóla az avart jelen söpri,
kendőzi a jövő pillanata,
a múlt elmúlt, a jelen rapszódia" 

Tündér álom

Hajtsd le fáradt arcod, karom elringat,
s lásd mily hosszú az éj
ne sirasd a napot, mit elhagyott
a fáradt ősz,
láss szépet, s vígat,
álmodban tündért csókolj,
láztól piros arcod gyúljon lángra, 
mikor hallod zenéjét, az altatót
mily dallamosan furulyázza.

 

 

A Bolond

Bolond vagyok,
a bolondod,
oda vagyok érted
ezt érzed? 
Te részeg pillanat,
ez vagy nekem
egy bájos kalap,
mi a széllel 
csak tollal repül
és kacag...
kacag míg
álmodom,
jössz
lépted nyomán
kel az érzés
mi elém áll,
mondod te lány
ne keseregj már
hisz oly rövid a vágy
vele az értelem,
s az érzelem repül,
ölbe kapsz, 
keringsz velem, 
még érzem
ajkad cseppjén
a mézet,
ó mily édes
s a pillanat 
most csak a mienk,
fönt s lent,
ölelve , 
édes csókban.

Hajnali derengés

Esőben állunk, csókod perzseli lelkem,
esőben ázunk, karodban éhezem.
Csókolj, s halld meg hangom,
ne igézzen a holnap folyton, 
csókba fúlva tégy zsebedbe,
vigyél magaddal, s ne engedj el.

Szeretem benned

Szeretem benned a vágyad
elsöprő mámor a vetett ágyon,
hordozod az otthonod melegét,
olvasztod az álmom emlékét.

Szeretem benned az örök lázat
bársonyos fűben hempergőzve,
test a testtel birokra kelve,
hűti az elhaló varázst.

Szeretem benned kezed nyomát
szétziláló ruhám fodrán,
simogató heved tűzben lát,
balzsamos köd fog át.

Szeretem benned szíved parazsát,
felissza arcomról kéjes nyomatát,
őrized a távoli emlékem,
fuvallat int, nincs elkésve.

Ó hogy szeretem benned a szerelmet
Kétségekben fürdő öled ereje,
izzik szívünkben a konok akarat,
szerelembe fúlva hagytalak.

Szeretem szemedben látni magamat,
holnaptól utánunk futó gondolat,
várni a percet a tomboló ölelést
mézzel bódító ártatlan örömlét.

Szeretem érezni szerelmes árnyékod
forró éjjeleken ölelő karod,
hideg hajnalokon tested melegét,
örökre szóló önfeledt nevetést.

Szeretem benned a forró romantikát
vadvirágos réten vágyad illatát,
ölelkező szemed igéző mosolyát,
késő nyári este a közös csillaghullást.

 

 

Akarsz e velem

( Az egy éjszaka illata )

Akarod e velem az első percek illatát
késő nyári este a vad romantikát
a másikban kutatni érzelme miértjét
ájultan ölelni, nem gondolni véget ér.

Akarod e velem megélni a lázat
röpke időnket nem tölteni mással
ébredve álmodni mit adott az éj
könnyekben oldódni, ha kezünk összeér.

Akarod e látni szemem kacaját
összesúgó álom, s legyinteni reá
félni a mosolyt, kincset rejt e a láz
nem mérni az igét csak harapni tovább.

Akarsz e jönni, látni, hátra hagyni
nem kérni sem várni, morállal nem parolázni
ölelve ocsúdni, s ígéretet bánva
ébredni egymás karjában.

Akarsz e búcsú nélkül tovább menni tőlem
adtunk mit adhattunk, sok, mégis oly röpke
engedni a vágynak, nem nézni hátra
a jövő rejtelmét küldeni a mának.

Magamtól búcsúzom nem tőled Minden

 

 

Én akartam lenni reggeleidben a fény, 
jóleső köszöntésben az erény
szórni rád a napnak kedvét,
s dörgölődni a nevetésednek ízén.
Magam akartam lenni a kedves jóság
zord időben a nagykabát, 
rád ölteni az életnek perceit
kitölteni a halálnak engedélyt
én akartam,hogy nevess rám,
szeress és csak reám vágyj
akartam annyira az örök percet
soha jobban senkire így ne nevessek
magamtól búcsúzom nem tőled kincsem
örökké bennem lesz a lelked ríme, s hidd el
te érted tudtam meg mi az örök hála,
s morzsolni imát az emberi jóságra
neked akartam adni a szépülő lelkem,
mindenség oltárán az örök szerelmet,
csak neked a lelkem apró tüskéit,
magányos életem kis attitűdjeit
őrülten szerettem aki a távolt látta
te magad vagy ki magadat áldja
szerettem ádáz,vad természeted
az örök igazság,ami belőled terem
mindent,mi voltál, vagy az álomban, s a porban
embertelen hited az adagióban
akartam annyira hogy csak engem láss
lélegzeted értem lázasodjon tovább
s akartam,hogy a ketrec ajtaja nyitva várjon
mint kora tavaszi reggel a nyitott álmok
úgy akartam,hogy engem áldj,mily büszke is lényed,
s dacos a magány
akartam az órát mikor elüti a mi időnk
s te készen állva mondod itt az óra ami dönt..
akartalak téged,mert te vagy a fény
örömömben a bánat s hidegben a tűznél
melegedni az öledben, s karod körbezárva óv
védeni a rossztól és ebben hinni vakon,
te vagy nekem mi örök, s az úton a remény
mert te voltál a Minden az őrült nő életén.

-Eszter- 2015.04.24

 

Nincs időm ringatózni benned
szél fújja testem,
rád gondolva elönt a vágy
s hívatlan betérek hozzád.

Nem ringat a hajó, késő már
öleltél, nem láttam kínlódás
bebújtam zsebedbe éreztem
lüktet a véred szívedben.

Ringatva ölelsz, túl korán
fülemben zúg a megbánás
kecses ívem hozzád ér
követné a tested melegét.

Nincs időm ringatózni benned
kacéran, esedezve várni emlékezz,
s keresni sorsot éheset
bujasággal terhes, foltos életet.

Liber Mortis I.

Vállamon megülnek az emlékek.
Csend van.
....én, az elfeledett gondolat,
János lánya, Ferenc unokája
Kiteszem az ablakba a szerencsétlenséget,
Logikát mellőzve átélem,
Mily gyatra is a lényem,
S vigasztalhatatlan ég bennem
A létezés miértje....

Október, november

 

Zátony kövén vergődő hal,

Október, november

Elsiratott szép ember,

Homokba vájt szerelem,

Egyedül vagyok magamnak.

 

Tisza fába vésett szív,

Hirdeti ki szeret kit,

kérge tele tudással

Évgyűrűi toldással,

Egyedül vagyok magamnak.

 

Háztetőn a fény megtörik,

Kopasz vályog nedvesen virít,

Ajtóban szú mocorog

Sercegése szívemig hatol,

Egyedül vagyok magamnak.

 

Temető kapu kilincse,

Emberek emlékeit őrizve,

Nyitva az elmúlás előtt

A kőrózsa nyugalma örök

Egyedül vagyok magamnak.

 

Magammal vagyok, s maradok;

Hal, homok, ház, s a kilincs,

Szívvel érző temető,

Ez mind én vagyok,

Egyedül vagyok, s maradok.

 

-Eszter-

Mond', hogy szép vagyok

Mond' még szép vagyok
Neked a legszebb
az idő nem sodort magával.
Homályos tükörbe nézek,
visszaránt ifjúságom erdejébe.

Mond', hogy szép vagyok
kecses lábam nyomán
izzik még a táj,
s szél fútta árnyam,
hamvas álruhában
felvett még a vágy.

Mond', hogy szép vagyok
lehet rajtam tűlfátyolos ruha,
s csobogó kacajban
hullámzik utánam
tekintetek hada.

Mond', hogy szép vagyok
reggel a félhomályban,
az évek nem lepleztek le irigyen,
mosolyba folyt a kétely,
S Te intesz szelíden.

Mond' még szép vagyok
maradok neked a legszebb,
s elkerül a feledés kora
mond' nekem Te Kedves,
mond', hogy szép vagyok.

-Eszter-

Hét évente

Fáj nekem a Te bánatod
tudom oka voltam, s vagyok,
hét évente megújulok,
lassan hozzád idomulok.

Nevessük a széttört órát,
időt nem, de mosolyt szór ránk,
kis szobánkba nyugovóra
a mámor kerget s a törött óra.

Kacagjunk a bolondokra,
a nem várt vendég kakasszóra,
szélte-hossza egy darabban
a kerítésre akasztott panaszra.

Örök vigasság az élet,
pár fogadalom, s megéled
nyugalom elönt a vágy,
fogadalmat szegni, s bűnözni tovább.

Fáj nekem a Te bánatod
tudom oka voltam s vagyok,
hét évente megújulok,
lassan hozzád idomulok.

Pogány Isten káromlása

Gyűlöllek téged te istentelen pogány
oltárra emeled a jövőtlen lelked
a hited meneszted te hazug
elbújni, s feláldozni engem
tehetetlen dühömben menetelek 
s mérgezem az okot
Ó te okos mindenható
te koldusból lett király
mily álmos is körötted a világ
elég ebből!
te máglyán égető szenvedés
dacos kisded kényesre csiszolt ihlető 
örök szenvedély.
fülelek
hallom saját sikolyom
ordít, izzik halódik bennem a gyász
te hitevesztett, feneketlen magány.

Kértem tőled lásd meg a tavaszt

Kértem tőled lásd meg a tavaszt,
Víz tükrében nézz vissza magadra.
Áldott legyen a véred, szívednek gyümölcse,
Cserepes ajkad kimondott szava,
Mint suttogva dalolja a panaszt.
Kiért tűzbe menne a madárnak párja,
Fészkében búvik a kába mosoly az árva.
Kinek vére tűzben lobog eléri a partot,
S megemeli a zsenge harasztot.
Ott leszek én rád várva,
Hol vízben lábal a kinem mondott szó,
Ott rád várva állok, s látom a tavasz.

 

-Eszter-

 

/2012/

Rólad szól az élet

Kétségedben színes álom,
Valóra vált ideálod,
Teszed dolgod ezer szálon,
Körbe futó találmányod.

Bátorságod tehetetlen,
Tudatlan a feleletre,
Gondolatban sok kis játék,
Körbe fon a nem várt állhit.

Örököltél gondolatot,
Kőbe zárt ciklont.
Mást akar az életvágyad
Adod, mi jussodul kiszolgál.

Szabadulnál ösztönödből,
Más világod börtönéből.
Jóság szele tépi bőröd,
Kitekintesz a képedből.

Kapsz ihletet, kenyér morzsát
Nyitott szemmel, ha jársz.
Magad vagy az akarat,
Neked jár az élet szaga.

Merjél hálni, élni vágyni,
Köteléked lehántani,
Tegyél rőzsét a tűzre,
Melegedj benne fürödve.

-Eszter-

Legyek...

Nyisd meg magad ad át, kérem
Kőbe vésett reményed.
Vagyok érted, űzött képed,
Koporsódon szemfedeled.
Társad leszek, míg reám vágysz,
Szolgád üres szobád falán.
Képeidről fejts le engem,
Tégy magad mellé kedvesem.
Gondolatod én gerjesszem,
Ölelésed értem legyen.
Ártó mesék foglalója
Ne emésszen fontoskodva.
Legyek álmod, szép reggeled,
Tudatodban érző lepke,
Homályodban kép a képről,
Mosolyodban kegyenc kéjnő.
Legyek szélnek sugallata,
Ideálod gyúrt alanya,
Tetszésednek ajándéka,
Mindenségnek tartozéka.

-Eszter-

 Mond', hogy szép vagyok

Mond' még szép vagyok
Neked a legszebb
az idő nem sodort magával.
Homályos tükörbe nézek,
visszaránt ifjúságom erdejébe.

Mond', hogy szép vagyok
kecses lábam nyomán
izzik még a táj,
s szél fútta árnyam,
hamvas álruhában
felvett még a vágy.

Mond', hogy szép vagyok
lehet rajtam tűlfátyolos ruha,
s csobogó kacajban
hullámzik utánam
tekintetek hada.

Mond', hogy szép vagyok
reggel a félhomályban,
az évek nem lepleztek le irigyen,
mosolyba folyt a kétely,
S Te intesz szelíden.

Mond' még szép vagyok
maradok neked a legszebb,
s elkerül a feledés kora
mond' nekem Te Kedves,
mond' , hogy szép vagyok.

 

         A kétely
 
Érezni hogy szeretném fényed,
   Emléked miséjén gyóntál
   Hallgatód voltam, szólt a zsoltár.
   Kerested gondolatod igazát,
   Vétlen asszony hamisát.
   Zord csalás áldozata
   Ki, ha elé áll a kétely,
   Nem meri nézni a képet,
   Magáról, se másról,
   Félő mit helyezne elé az ítész,
   Kinek mindene a kőbe vésett igény.
   Fájdalmas a múlt, téves láz,
   Zabolát dobjál reá.
   Vesd elé merszed  magad igazát.
   Látnod kell hol enged
   A sejtvén gondolt szó,
   A sebből vérző oldalzó,
   Ki ismer téged beléd lát.
   Kántálja az igazát,
   Míg féltőn gondol ne sebezzen,
   Mégis áldon eléd helyezze a nő titkát,
   A fügefa mélyén lapuló vétket,
   Melyet  ősi föld rejt magában,
   Maga sem érti mit érteni mer,
   Főlébe áll a gyónni akarónak,
   Eres kezébe temeti gondolatát,
   Üres erszényébe rejti a múltnak kulcsát,
   Felemelé a kétely arcát,
   Sugalja bölcsen
   Mit ne lásson későn se korán....
 
   -Eszter-
 
/2012/

Ne szólalj meg

Ne szólalj meg érzem én is,
Harcban edzett kökény vagyok,
Forró nyarat túlélő gyom.
Kopár sziklán a csillanó fény,
Tejút rendszer tetején a mindenség.
Benne vagyok fában, virágban,
Földben araszoló bogárban.
Ott vagyok hol árad a víz,
Mocsár bűzében a szégyen visz.
Ezer tüském a csalán virágban,
Atomjaim szerte a világban.
Tenger mélyén apró homokban,
Elfeledett roncsban, Sellő mosolyban.
Tótágasban, gyermek kacajban,
Mindenütt ott a véletlenben soha.
Erdő mélyén az árnyékban,
Egy kedves szempárban, pár jó szóban.
Csöndes éjjeleken a vánkoson,
Hideg reggeleken az udvaron.
Kémény füstjében, kemence tüzében,
Szabadon keringő hollópár szügyében.
Hol nem zár a kulcs,
Utat kereső botjában a múlt
Ne szólalj meg benned is vagyok.

 

Ki vagyok én, hogy megmondjam
 
 
Ki vagyok én, hogy megmondjam,
Kire vesd szép szemed sugarát,
Mit üzenjen a gondolat lírája.
Ki vagyok én, hogy akadályt emeljek
Lelked becézésének alanyán,
Olybá fesse lélegzeted éltető erejét
A mindennapok fénye.
 
Ki vagyok én, hogy megmondjam,
Kinek ajkára leheled friss csókodat,
Kinek kezébe temeted fáradt arcodat,
Meggyötört tested napnak végén
Kinek ölébe hajtod le
Álomtól részeg gondolatodat.
Ki vagyok én, hogy megmondjam.
 
-Eszter-
 
/2012/

 

Csókoltam már
 
Csókoltam már párat mindhiába.
Ízük kiszáradt, oda az eskü,
Elillant az örökre szóló mámor,
Képzelgés volt tán, üres máz,
Futva ölelni, s zsarolni tovább.
 
Csókoltam már ébren, üres reménnyel,
Kevésbé kedvesen, tele szenvedéllyel.
Hol ezt, hol azt, sokféle ízzel,
Kenyeret egy sem adott,
Jussukat vették el.
 
Csókoltam már dacosan, mindig 
Mosolygós valómmal kerestem egy képet,
Róluk szóló regénnyel.
Titokban tartom magamban szőtt vágyam,
Oda sem megyek többé -: nem várnak.
 
Csókoltam míg fel nem jött a nap.
Szerelmes éjjeleken, kapkodva,
Hamis reménytől fűtötten,
Csókban fetrengve,s fényben fürödve,
A testnek örömét vettem, kit lehetett elkergettem.
 
Csókoltam már tépett ruhában, 
Izzó mosollyal, csikorgó fogakkal.
Tűrtem a  hideg ágyban,
Csókba fúlva lestem menekülésem okát,
Életben tartó kálváriám ágyasát.
 
-Eszter-

 

 

Mit is várok

Lázat, tüzet, üzenetet 
tőled várom merengőn, 
boldogságot keresőn. 
Mit adnál méltó lenne, 
fülembe szálló éji lepke 
édes teher 
megannyi kényes röppenet, 
pillanat csupán 
mit szívemhez eljuttattál, 
mégis vágyom tőled álom 
boldogságos méltóságom, 
szépreményű kebel zsongás 
imába foglalt mennyország. 
Tőled álom a világ 
kis lépésben belőled a vágy 
elér hozzám, ölébe vesz 
keresi a szép verseket, 
kirakati kép ünnepet. 
Tőled várom tőled álom 
boldogságom s mennyországom.

 
 

 

Nézed a szemem
 
 
Bőrömön érzem gondolatod hidegét,
Távolodik a bágyadt ölelés.
Nézed a szemem, s nem érted,
Mitől fonódik karom arcod köré,
Fogan gondolatom édes,
Miket képeimről mesélek.
Hozzád szól a harang csengése
A fuvallat frissessége,
Érted lett az óda,
Lelkem mindent tudója,
Aranykosárból tenéked
Osztom a tündöklő napot,
Kis csókokat hintve
Eléd terítem a holnapot.
Nézed a szemem, s nem érted.
 
-Eszter-
 
/2012/
 

 

 
 
 
 
Öleltem
 
Öleltem már párat
hideg zuhany alatt, vetett ágyban.
Hold fényben fürödve,
kacagva, szinte repülve,
ölbe kapva, tépett ruhában,
csapzottan, kihült szobában.
Öleltem 
míg feljött a nap,
keserű közönnyel, csókba fulva,
kéjesen felnyögve,
más ágyába lökve ,
nem számit hol vagy,
csak Ölelve tartson a nap.
Öleltem 
a pokol tornácán,
hiú reménytől fűtötten,
Szép szavakban ígérettel tömve,
Hol hallja, hol nem
ígéretnek szavát, lekonyult 
szívnek merész eleganciát.
Öleltem
térdre borulva,
bosszúszomjas aggodalomban.
Féltettem a dühöm,
hagytam ölem zsarnokát,
elárvult szívemnek hű zsoldosát.
Keresni késő már,
elillant a boldogság.
Öleltem
keserű epével titkon,
mindig félve,
bokrokba bújva,
hidegtől szomorodva.
Ki elragadott hinni vélte
maradok odaadó lánya
Holdapó meséjének.
Öleltem
őszinte szívvel,
finom érzéssel,
édes kacajban fürödve,
titkos imádómtól epedve,
tavasszal a naptól fűtőtten,
éjjeleken téged keresve.
Ölellek téged,
Ki nekem a férfi
tehetetlen varázs.
Szorítod a testem,
suttogod a hatást.
Nem igérsz holnapot,
szépreményű képet,
mosolyod árulód 
ölelni úgy fáj téged.
 
-Eszter-
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

A vágy
 
Azért fázom megmelengess,
Takarom legyen tested,
Lélegzeted vánkosom.
Szívemmel óvatosan érintelek
Lángja oly heves, féltelek
Te drága,
Nélküled árva virág vagyok,
Minek szírmai hervadtan várnak,
Az érzés, mely röpülne kifelé
Neked szánom,
Érezned kell, ha látod
A csonkig égett gyertya lángot,
Még pislákol, - oly halovány,
Takarj be engem.
 
-Eszter-
 
/2012/
 

         Álarc

A világ mártózik üres medrében,
Pillanatnyi öröm porban fetrengeni,
Kedvtelve nézni, mint lepi be bőrét
A sok mókázó folyondár.
 
Magába fogadja minek jönnie kell,
kerüli, minek mennie a cél,
Holtáig a Nap Istene kegyet ígér.
 
A világnak ezernyi búvóhelye
Testet öltve kotor, kiér a fényre,
Ihletet merítve örömködik magának.
 
Akit, ha elé vezetnek  térdepel a Nő,
Eladja önmagát, ha menedék kell.
Igazítja eszméit tessen az Úrnak,
Ne gyanítsa ez a porhintés álarca.
 
Holtjátéka a múló időnek,
Míg megnyeri magának utoléri
A biztonság csaló képzete.
 
Taszítva vetkezi le magáról
Az érzelem nagy súlyát,
Magába tudja fogadni
Az életben maradás kis titkát.
 
 
-Eszter-
 

 

Az égre véremmel írom fel nevedet,
Sodrodom az árral,
Hagyom vigyen magával a szél,
Valahol majd utolér a gondolat,
Mint szélsebes roham,
Mindent feledtető, kecsegtető pillanat,
Megértem léted értelmét.
Véremmel festem a holdra neved,
Mint megannyi felelet
Elérném a szíved,
Gondolatban tenyeremben viszem.
Megfestelek..
Kérheted képed színét,
Ibolya, lila, fekete tán,
Te látod az álmod s tovább,
Melletted állok,
Segíthetem választásod.
Mint hisztis kisgyermek
Dacolhatsz én velem,
Teheted, mert engedem,
Az égre véremmel írom fel nevedet.
  
-Eszter-
 
/2012/

Kereslek

Kereslek sehol nem talállak,
Puha avaron vánszorgok,
Sötétben hallgatom az éj neszét,
Utcákat róva nézem az eget,
Kihalt a táj, szél sem nyekereg.
Kopár házak sora, mellettük lépkedem,
Miről szólhat egy-egy ablak emléke?
Nem érzek félelmet, üres a váz,
Rád gondolok, sajog a hiány.
Romos kocsma mellett haladok,
Rálépek egy vakolatra, csikorog,
Talpam alatt a máz, félek már,
Egyedül vagyok kereslek tovább.

-Eszter-

Kérlek téged

Hazudok magamnak,
Gyötörnek érzések.
Hideg zuhany alatt lapulok,
Mossa ki kételyem, alig állok.

Keserű bennem a szív,
Gondolja mivé lesz, ha nem öntözik,
Tápláléka kellem, báj,
Éjjel suttogott sóhajtás.

Tapintásban selyem kéj,
Oltalmazó igénye a fény.
Érezni vágyja mint nézel rá,
Szavadban cseppnyi lobbanás.

Gyújtsd fel bennem igényem,
Táncoljon a lelkem érted,
Dobbanjon a bizonyság,
Öleljen kebelére a megszokás.

-Eszter-

Az asszony aki sír

Az asszony aki sír vágyát űzi,
keserű álomból ébred,
Búsan terelgeti az évet,

eszmél hűtlenségre.


Nem zápor ez  zivatar,
Asszony könnye, fuldokolva,
Zokogja élte keservét,
Csordultig telt, vert szívét.

Közelben kit enged, s lát,
Kiveti rá hálóját.
Használva rúgja, teszi tovább,
Álmában éri a lélek halál.

Elnyűve térdel, mormolja dacát,
Démoni szélben oltalomra talál.
Csúfolva jár a bizonytalanban,
Kacagva féli az eljövendő urat.

Hajába tép a keserű kéj,
Álmában lidérc repked,
Kígyók nyelvén henyél.
Uralja sorsának világát,
féltőn őrzi mosolygását.

A szenvedés eclógái

Ó hogy gyűlöllek téged te férfi
Eltapostad a nőt bennem, s érezve,
törve, tépve eszem vetted.
Míg a torz képedet lesem
elgondolod mit tettél te elme?
Veszed a percet s a gondolatot 
látod a testem,a fájdalmam, mily iszonytató?
Nem teszed, gubbasztasz, s sajnálod önmagad
Szidod a nőt,mert született, lett
s nevelte a testét,fondorlatos eszét
nem láttál bele
míg ülsz és nézel megveted a létem, 
utálod,hogy mérgez téged a gyász
s azon tovább a magány.
Ó hogy gyűlöllek téged te férfi
elharaptad a szívem a torkom fojtod
míg halódik te csak mérgesen ügyelsz
maradjon a helyzet ily dacos, s üres
folyassa vérem a naponta ismétlődő fájdalom
de adom,vigye kinek kell a szenvedés,
szétosztom a lelkem
nekem többé nem lesz erény,
halni vágyom, s mi volt közös álmunk
nem áll többé vigyázzba 
se nem kongatja a lélek harangját az ostoba
Kész,
eltemetett a hiányod, s a gyűlölt álmod
te férfi, ó hogy utálom a szerelmem feléd
s kihányja a boldog órát a gyötrelem szava
de vádjaid égetnek s lázban tartanak
ne nevess!
Lesz neked mindig kenyered
tépheted a cetliket
mennyi van még hátra
ha majd kihalt a világodból a kályha
apád hamvait is méltó helyre ástad
bekopogok hozzád, s mint egy kontár
letépem a maszkom, csókot ígérve panaszlom
nélküled megélt éveim napjait,
lelkem süket missziós hamvait.
----------------------

Gyűlölöm a percet te esetlen bolond
mikor válaszolva hódítottad ostoba szívem
bezárult a világ körülöttem
miképpen képzeljem eztán?
Nem értem, a világ működik tovább
nem pusztította el önmagát
ahogy te szívtad ki belőlem a tudást, 
az ősi ösztönt a fennmaradást.
Hogy képzeljem nélküled?
nincs mentsvár csak a halál
s a csupasz honvágy vissza hozzád!

-------------

Gyűlöllek téged te istentelen pogány
oltárra emeled a jövőtlen lelked
a hited meneszted te hazug
elbújni, s feláldozni engem
tehetetlen dühömben menetelek 
s mérgezem az okot
Ó te okos mindenható
te koldusból lett király
mily álmos is körötted a világ
elég ebből!
te máglyán égető szenvedés
dacos kisded kényesre csiszolt ihlető 
örök szenvedély.
fülelek
hallom saját sikolyom
ordít, izzik halódik bennem a gyász
te hitevesztett, feneketlen magány.

 

 

Úgy csüngenék szavaidon
Megkerült gyermek anyja 
Kebelén szuszog.
Keresném az oltalmadat
Hideg rácsba kapaszkodva.
Nem adod az élet mannát
Keresnem kell tovább..aztán,
Lelek magam oltalmára
Küzdő ember bizalmára.
Kérek kegyet, ajándékot,
Futva távol, s közel vagyok.
Örök küzdés a tehetség
Félre állni kellene még.
Fogni, szint vallani,
Úton útfélen haladni,
Becses kincsre rálelni,
Omladozón nevetni.
Kérek dunnát, ágytakarót,
Fejem alá meleg vánkost,
Számba folyó gyöngy szavakat,
Szememnek holdsugarat.
Fülem dallamán az ég zeng,
Mellem hullámzani kél fel
Sötét titkok menedéke
Kit ha látok elmesélek.
 
-Eszter-

         Hallgatok

Vonszolodok veled csendes utakon,
Nézek fel rád halld meg hangom,
Szólok hozzád süket fülekbe súgok,
Választ nem várva..hallgatok.
 
Érzem az éjszaka csendjét,
Lelketlen pohárból kínálod elém
A kínnak nedüjét,
A bornak fenséges ízét.
 
Nem látom, mit társz fel bennem,
Eresz alól az árnyék ordibál,
Hangját vesztve tátog, imitál.
 
 
Terpeszben állva engedem, füvet szívok,
Kábuljon az értelem nem bírom el.
Akit látok nem a valóság,
Hazudok magamnak tehetetlen  világ.
 
Bár megigéz a tohonya kegy,
Csúszva eléje vetem magam,
Nem nyítom szemem,
Hallgatok.
 
Szívom be illatod, kérni sem merek,
Tátogok a csendben, tépem hajam a tudat
Ez nem való, illendően meghajolok,
Hol nem kellek ott nem taposok
Hallgatok.
 
-Eszter-
 
/2012/
 

Nálam

Ülj le nálam
Mit látsz itt a félhomályban?
Díszes fotelt, ékes tálat,
Könnyben úsztatott ágyat.
Nézz körül ne kérdez,
Szívd be létem szagát,
Érezd otthonom illatát.
A széken hol elődeink
Szelleme tanyázik,
Onnan nézi falon araszoló
Árnyát,
Elidőzik a festményen,
Kopott szemének tükrében.
Bogár a plafonon mászkál,
Meszet eszik, vagy tán
A nap fényétől hátrál,
A sarokba kuporog.
Ott a komód,
Megannyi titkom rejti,
Csupa kacat, lim-lom,
Szívem üzenetét őrzi.
Nekem kincsem e halom ereklye,
Nézz körül ne tétovázz,
Lesd ki titkom s menj tovább....
 
-Eszter-
 
/2012/
 

Nem kérlek ki voltál

 
Nem kérlek lehessek,
Gondolatod kegyence,
Beléd bújni sem vágyom már,
Múzsád sem lehetek tovább.
 
Nem kérlek ki voltál, el nem érhetlek.
Magadba zárkózol hideg magányod elől,
Könyvedből téped életed lapjainak nyomait,
Fáradt úton lábalsz.
 
Nem kérlek már engem láss,
Feladat volt ez oly csapodár,
Hideg ábránd a hiúság oltárán,
Gázolni sebes sodrású folyamon át.
Nem kérlek tovább aki voltál.
 
-Eszter-
 
/2012/
 

 

Óda hozzád
 
Jelented nekem az édent, Vártam rád őrülve, tétlen.
Bolyongva éltem nélküled, míg megéreztem jöttödet.
Nem tudtad miért terem alvadt vérben a győzelem,
Hitted tiéd a minden,
Üres kehelynek gyümölcse elkárhozott,nincsen.
Lettél fa, ki védtelen kérgének súlya a földig húzza le.
Imigyen mentél az utadon, ősi lényed bolyongva, húzva,vakon.
Hajtott a vágy a kérlelhetetlen,
Hatalmi csaták nőiben maradsz ismeretlen.
Ily érzéssel leltél rám..
Üres szobámban félhomály, fedte arcom, lelkem magányában,
Tépett húsom megannyi ostoba szabályával.
Megfogtad kezem, hitem adtad elibem.
Morcongók sora ne siess, hisz kérgednek karja átölel.
Hajtod fejed, átadod mi elmédben ragyog,
Lelked mely kovászban nyugodott.
Így haladunk a földnek ösvényén, kezedben kezem
Fonódva összeér.
Míg kéreg roppan, meneszti keservét,
Lázunk gyúljon mi volt temesse megannyi törvényét.
 
-Eszter-
 

 

Várlak téged
 
 
Várlak téged ébren, s álmomban,
Mikor hó lepi be a házam,
Kis konyhámban tüzet rakok,
Meleg teát kortyolgatok.
Rád gondolok, jöttöd lesem,
Dunnás ágyadat bekészítem.
 
Várlak téged mikor elér hozzánk
A kikelet fuvallata,
Langyos estén udvaromban üldögélek,
Rólad szóló emléken merengek.
Friss virágot vázába téve,
Eléd teszem, ha majd érkezel.
 
Várlak téged a forró nyárban
Kertem tündökölve köszönt reám,
Minden reggel epret szedek,
Felét elteszem szereted.
Nyári este a csillagokat nézem,
Küldöm üzenetem jöjj el végre.
 
Várlak téged akkor is,
Mikor hullanak a megsárgult levelek,
Hol vagy párom, kiskapumat kitárom,
Bátran lépj be, ha ideér gondolatod.
Heverek a friss avaron elmerengek
Honnan e hit eljösz egyszer,
S az életünket hozod el.
 
-Eszter-
 
/2012/
 

Árva madár

 
Keresem a helyem,kutatom,
Merre visz az utam nem tudom,
Cél nélküli élet felemészt,
Feledni a múltam félek én.
 
Elárvult szívemben kérlelés,
Ostorozzák vágyak mi kell még,
Életemben árnyak, hidegség,
Oly nehéz a súlya kín emészt.
 
Árva madár merre visz az út?
Ágról ágra ugrál, s életunt,
Lesz e helye végleg, révbe jut?
Vagy örökre csak áhít, s a széllel fut.
 
-Eszter-

 

A ribanc és a férfi

Árvalányhaj lelkeknek küszöbén
lengedez,
Késik a megbánás
elmarad.
Gyász őrjíti meg a bűnt.
Ribanc eteti a férfit,
Bús képű lovag lesi szavát,
Kell neki a hamis vágy,
Nem mondja ne tovább.
Mosolyog a képen az álom.
A nő haja kócosan omol
meztelen vállára,
Két melle közt a szíve vérzik,
Miért a másikat nézi a férfi,
S gondolatban vele hál.
Érti mi kell a testnek,
Buja lázban mit keresne,
S a vágy  férfit etetni tovább,
Botorkál az érzelem,
Nem kérdez csak eltemet.



 

  • -Eszter-

/2012/

Lehet....
 
 
Lehet büntetlenül kitépni egy szívet
Lehet kábítani, csábítani hiszen..
Lehet eltaposni, megölni egy embert
Lehet játszadozni, kínozni egy testet
Lehet elragadni, éheztetni engem
Lehet körbefonni, széttörni egy lelket
Lehet imádni, majd szétzúzni egy hitet,
Lehet alázattal eltűrni míg élek
Hiszen mindent lehet büntetlenül.
 
-Eszter-
 
   
   
 
 

   Ó a szenvedély

Ó a szenvedély tüze éget,
Láthatatlan parazsa
Eget földet vértez.

Kitépi a józanságot,
Míg heves volta lángol,
Eltemetett boldogságot
Feldúl ,
S Körbe táncol.

Keserédes rabszolgasors
Alázattal, vágyon,
Elkergetni nem lehet,

Csak elfogadnom, s vágynom.

 

-Eszter-

 

 

 

 

A Közöny

Lépked a Közöny, s földbe rúg.
Anyját idézi s lángra gyúl,
Felfedi a birka ólját, eltéved,
Kiköti a háza elé a vétséget.

 

Feleségét meghágja, s csődör lesz,
Szép a teher, pelyhes háj kit kérdez,
Disznóbőrből vesz ruhát, s elhordja,
Igáját hurcolva megroskad.

 

Rikolt a némber, s oldalt rúg:
-Ej te Ember a múlton búgsz.
A Közöny nem kérdez nem nyafog,
Ölelve hál s néma a Hon.

-Eszter-

Haldoklás
 
 
Lelkem érzi nincs tovább,
Fáradt idő lassan jár,
Levirágzott életem,
Folytatásra képtelen.
 
Viharfelhők az égen,
Gomolyog bennem a kétely,
mért születtem e Földre,
Ily röpke időre.
 
Jól van ez így gondolnám,
Bátorságból nő virág,
Mégsem látom értelmét,
Rövid utam  véget ér.
 
-Eszter-
 

 

Ha szabad lennél

 
Ha szabad lennél, melléd ülnék,
Fognám a kezed, füledbe súgnám
A neved.
 
Ha szabad lennél, enyém lennél,
Többé nem eresztenélek ,
Míg engedné az élet szeretnélek.
 
Nem vagy szabad, nem tehetem,
Nem nevetek, nem vagy szabad
Az utolsó lehetek.
 
Üres minden percem,
Nem vagy velem.
Kín minden óra, mi nélküled pereg.
Kár, így élünk, félve, nyugtalan,
Nem vagy szabad létem hasztalan.
 
Emlékembe zárva marad minden percünk,
Mit éltünk, reméltünk , boldogtalan lettünk.
Hiszek az álomban, szépreményű képben,
Ébredés után a valóságba nézek.

Nem vagy szabad nem tehetem,
Nem nevetek, nem vagy szabad
Az utolsó lehetek.

Vágy üli meg a csendet,
Köszöni a lopott órát,
Egy kósza lélek mosolyog,
Rád vár untalan, s kóborol.
 
 
-Eszter-
 
 
 

Ébredés

 
Leissza testemről a hajnal friss sugara az éj nyomát,
Védelmezőn ölel keblére a fáradt hajnali kéj.
Feledni vagyok kénytelen a sötétség keserű arcát,
Üdvözlöm a védtelen hajnali fényt.
Új nap áldón méri reám, reménnyel teli ki kél,
Jótéteménnyel ossza széjjel a felkelő nap erejét.
 
-Eszter-
 
/2012/

 

 
 
Álmodni bárhol ,
A hajnal dere megcsipi emlékem,
A múltamból ered.
Kellenek e eszmények,
Úton loholó hittétek?
Kellenek e társak, kik üres órákban,
Hárítják ki útjukba akadt?
Idegenként fogadják.
Ki remélve kérdez,
Esdve vár, egy jó szó kell csupán.
Sosincs rá felelet, csak lelkekben kegyelet,
Bocsásd meg nekik a vétket,
Nem tudják  miként érzel.
Fekszem ázott ágyamon,
Könnyeimmel úsztatom az éj emlékét,
Mégsincs soha ébredés,
Van helyette csalás, ámítás,
Emberek közti súlyos homály.
 
-Eszter-
 
/2012/
 
 

Tévedés

 
Tévedések áldozata, érzem sorsom tréfája,
Lennék inkább fa, nekem döntenéd a hátad,
Támaszod lennék a világban.
 
Virág a réten, csokorba fonnál,
Illatomtól részegülve élveznéd a létem.
 
Lennék napsugár, késő téli nap után.
Melengetném arcod,reményt adnék,
Új élet fakadjon.
 
Szellő képében friss leheletem fújnám rád,
Bújva ruhád alá, körbe csókolnám bőröd,
Minden zegét zugát.
 
Tévedések áldozata, érzem nem ezt akartam.
Egy ember vagyok, ki örül nagyon, ha álmodozhat 
Róla,,,,,mi lenne, ha....
 
-Eszter-
 

Előttem térdepel üres szobának váza,
Pillám ragadja el szemed ízét,
Homlokod barázdált miértjét.
Bújhatok kicsit hozzád,
Síkolthatom az éjnek dalát,
Zengése oly kétej,
Felveri a néma hajnalt.
Ő a vándor, kinek útja,
Messze földön lépdel,
Míg el nem éri a tábort,
Hol az élet a tanácsadó,
A lelkek káromlása,
A fényt lopó.
Kéregető koldus nézi,
Mint illan el a kép
Éhező, ki magát félti
Nem érti ki is ő.
Ábrándja a karban rejlik,
Erő feledteti a kába napot,
Nincs más hely e földön,
Hol terem rá a válasz,
Majd követhetné vakon.

-Eszter-

 

/2012/

 

SÖTÉTSÉG
 
Meggyilkolta lelkem féltésednek vad hada,
keseregve érzem fájdalmad, kínoz kétséged szaga.
 
Semmi lettem, nem kétlem,
Zsugor s ostoba, kényeztet a pokol bugyra.
 
Kell nekem a fény az élet, fuldokolva vágyom rá,
Életem hazug mámor, mikor hozzám nyúl a magány.
 
Ujjaival simogat, s meghal lelkem,
Orgazmusban pillanatnyi hangulat ígér semmit.
Érdemlem kemény hangodat.
 
-Eszter-

 

Te
 
Ha a napba nézek látom a szíved,
Víz tükrében csillog a szemed,
Hajnal pírja orcád, heved,
Szél fújja untalan a neved.
Eső mossa vállad, hátad,
A nap szárítja, állva várja,
Est csillaga utat mutat,
Éj sötétje félti múltad.
 
-Eszter-

Az elmúlás

 
Átkozott fájdalom testet kínoz, gyötör,
Életet, vért szipolyoz, ember lelket fertőz.
 
Életerő kihunyt már, fájdalom jő
Dermedt vágy, enyhülést kérve mond imát.
 
Testnek bánata, gyötrő láz,
Öreg szív csak mosolyog,
Halált sejtvén barátkoz.
 
Midőn eljön az ítélet napja,
Fájdalom többé nem uralja.
 
Testnek könnyebb, álma vár,
Öröklét és elmúlás.
 
-Eszter-
 
 

Üresség

 
Mért oly üres az élet?
Mióta elmentél félek.
Bátorkodom élni a napot,
Nevelni, s látni a valót.
 
Elmentél így könnyebb,
Érezni nem volt mersz,
Nem bántam meg semmit a múltból,
Engedlek, s feledem mi jó  volt.
 
Sajgó szívem heges, üres,
Boldogtalan, kérget növeszt.
Ember többé fel nem olvaszt,
Elbujdosik élő holtan.
 
Eltemetni oly korai,
Lázat, tűzet adhat bárki,
Kicsiny parázs lehet tőle,
Igaz lángja eltűnt , füst lett.
 
-Eszter-
 

 

A magány
 
 
Vágyol rám, te bús képű magány,
Hol a bolyongás az élet maga.
Mint annyi kis morzsa,
Ontod elém szomorú arcodat.
 
Ismerlek én annyira,
Már félni sem teszem, hisz
Magad vagy a naponta,
Kikerülő álarcos morcona.
 
Üres idődet nékem adod,
Hiszed én szívesen fogadom,
Magad is vágyod a kék eget,
A röpke kacagó kis üzeneteket.
 
Onnan szemléled hol senki sem lát,
Vágyod a hatást, figyeled a csodát,
Fogan e benned édes áldást.
 
Pörög, forog a tömeg zaja,
Lesed az izzadó kételyt magadban.
Figyeled rúg e benned szív,
Kis dobbanás.
 
Vagy magad vagy a keserű igazság?
Magány a neved nem teheted,
Hogy elébe mész a szépnek,
Keresve igézed.
 
Maradsz magadnak bús képű magány,
Képzeled a mámort, mit soha nem
Foghat ki a hálod.
Te vagy a magány, ki egyedül jár.
 
 
-Eszter-
 
/2012/