Novella
Úton hazafelé
Apám jött értem az óvodába. Nem örültem neki, már egész héten ő hozott és vitt . Hideg, tárgyilagos stílusával
kérte, hogy öltözzek át. Kardigánom, kis sálam a kinti cipőm felhúztam, majd elköszöntem az ovo nénitől, pajtásoktól.
Elindultunk hazafelé. Apám megfogta a kezem. Nyirkos, áprilisi idő volt délután 4 óra, mégis majdnem sötét a sűrű esőfelhőktől.
Szökdécseltem az úton, amennyire apám kézszorítása engedte.
Eleredt az eső. Nem volt nálunk esernyő, így csak megszaporáztuk lépteinket, sietősre fogtuk.
Hamar elázott a hajam, arcom, ruhám . Nem fáztam. Az ugra-bugrálást abbahagytam, siettem követni apám
hosszú, erős lépteit, majdnem futottam mellette.
Benedvesedett az orrom, éreztem, amint folyik ki a résen át.
Már az utcánkra kanyarodtunk , amikor megszívtam a nozim, ne csöppenjen rá a sálamra.
Apám rám szólt: -Ne szipogj, nincs zsebkendőd?
-Nincs...válaszoltam.
Mindig anyutól kaptam , amikor együtt mentünk haza, az ő táskájában ezer kincs között mindig volt számomra
valami kis kedvesség. Hol egy cukorka, hol egy kis bon-bon.
Megint nem ő jött , ma sem, tegnap és tegnapelőtt sem.
Reggel megkérdeztem fésülködés közben apámat, mikor ér haza anyu , ő azt felelte, hogy ma a kisbabával.
Nem értettem, miért nem egyedül jön és miért volt kórházban az anyukám.
Apámtól megtudtam, hogy kistestvérem született, fiú és Gábornak hívják. Szép neve van, kedves dolog, ha testvérünk
születik, de egy öcsivel nem tudok játszani, mert én lány vagyok és egy fiút nem érdeklik a babák a szép piros babakocsim .
Nem szerettem, hogy anyu kórházban van az új gyerek miatt. Velem kellett volna legyen, nekem fogta
a kezem és nekem adnia a cukorkát a táskájából.
Előttünk a hosszú utca, nagyon vártam, hogy hazaérjek és megölelhessem anyám.
Elkezdtem fázni. Megszívtam az orrom újból. Apám mérges lett. Megállított, szemben magával és azt mondta:
-Ha még egyszer ezt teszed kapsz egy pofont. Megértetted?
-Igen.- Válaszoltam rá.
A Hánerék elé értünk. Szép házuk van. Anyuval hazafelé mindig megálltunk itt beszélgetni. Kedves néni és bácsi lakik itt.
Van egy hintaszékük is az udvarban. Egyszer ki is próbálhattam. Beleültem, meglöktem magam és ringatott magával.
Hallom a hátam mögül, hogy messziről közeledik felénk egy traktor. -Ez itt fog elhaladni mellettünk.
-Ennek megörültem. Erős, nagy hangja van, megszívhatom újból és apám meg sem hallja.
Mellénk ért a traktor, hangosan, dübörögve haladt az úton, apám oda is intett a sofőrnek.
Nagyot szívtam az orromon keresztül, jóleső érzés volt, hogy vissza tudtam parancsolni a nedvességet.
A mai napig sem tudom,hogyan történhetett, apám meghallotta, nem csak meghallotta, de be is váltotta az ígéretét.
Kaptam egy nagy pofont.
Nem álltunk meg, nem szólt semmit, haladtunk tovább az úton.
Makacs voltam, nem zokogtam, könnyem folyt patakokban, már nem szipogtam.
Hagytam folyjon minden, esik az eső úgysem látszik.
Hazaértünk.
Anyám nem jött elém. Levettem csöpp kis kardigánom, sálamat, kis kopogós cipőmet, fogtam egy zsebkendőt és a tükör
elé állva megtöröltem szemem, orrom és a pofon szégyenétől égő piros kis arcom.
A nappaliban furcsa kép fogadott. A kanapé ki volt nyitva és rajta egy csöpp kis csomag, nem láttam mi lehet az, be volt bugyolálva.
Anyám ült a fotelban odafutottam hozzá, az ölébe kuporogtam és sok kis csókot adtam neki.
Örültem, végre rend van, ő itthon, eztán visz az óvodába engem és jön értem.
Kérdeztem tőle mi ez ágyon, hogy került ide?
- A te kisöcséd, felelte, nem értettem.
Ha ő az én testvérem, miért kell neki ekkora hely, hogy még a kanapét is kinyitották neki, miatta, érte?.
Nekem nem tették ezt még soha, pedig én is akartam volna ott feküdni a nagy ágyon, ahol csak a felnőttek aludnak,
hisz én már nagy óvodás vagyok.
Anyám megfogta a kezem és odavezetett hozzá. Ő a te testvéred, nézd meg milyen kis apró, milyen szőke és milyen szép kisbaba.
Néztem.Ma már nem tudom akkor mit éreztem, de néztem őt...
Nem értettem miért fekszik mellé anyám, miért fogja, óvja, védi a csöpp kis testét.
Akkor 4 éves voltam.