"Mikor a csend zokog,
Hasad a szikla tőle,
Reped a jég kérge,
S lesz özönvíz belőle..."
-Eszter-
" Bukott nő mássz vissza a fára,
kezdd elölről, ez az evolúciód ára. "
-Eszter-
" Mikor olyan családot "kapsz", melyre árverésen sem licitálnál,
jobban meg kell ismerd önmagad,
mélyebb lelki életre van szükséged, hogy megúszd a pszichés leépülést ! "
-Eszter-
Hol van a lejjebb?
.. ha már ott vagy,
tudod-e van még lentebb?
S ha van, tudod- e hol van az?
... ha tudod, érzed-e mélyét?
S ha érzed, látod-e miértjét?
-Eszter-
..Ülök és rájövök szolganépnek van hazája, de nyugalma nem sok.
Cipelni a gazdagok mindennapi nyomorát, kerülgetni a fogdosó mohó
kezeket...nem könnyű...a "szolgaság" fáj, nem megszokható!!!
-Eszter-
.....A vers a lélek szépsége, a szépség lelke...(E)
A semmi vizén sodródunk tovább,
az örvény szélén visszanézünk,
majd magába szippant a feneketlen sötétség,
ilyen lehet a halál felé.
-Eszter-
"Ne váltsd apróra
Szíved kincseit,
Ki mindent akar,
Mindent elveszít.
Reményeid elérhetetlen
délibábja
Ne csaljon biztos útról
ingoványba.
Ami fél el ne fogadd,
Egészet akarj és egészet adj."
Ady Endre
"Azt mondod, szereted az esőt,
De mégis kinyitod az ernyőd ha esik...
Azt mondod, szereted a napsütést,
De az árnyékot keresed a napfényben,
Azt mondod szereted a szelet,
... De bezárod az ablakod, ha fúj,
Ezért félek, mikor azt mondod, hogy szeretsz engem..."
-Bob Marley
"Ez itt a vég. De ez itt a kezdet. (...) Mert a világban nincsenek igazi kezdetek és végek, csak mi, emberek nem bírjuk élni és értelmezni a tagolatlan
időt, ezért saját szempontjaink szerint felosztjuk azt. Még a születés és halál is csupán ennek a tagolásnak részei, bár nyilván nagyobb jelentőséggel
bíró részei, mint az évek, hónapok és napok. Mégsem igaz, hogy a születés lenne a kezdet, és a halál a vég. Az igazi kezdet az első gondolat
felhangzása volt, és az igazi vég az utolsó gondolat elhallgatása lesz."......
"Aki szeretet nélkül akar szabad lenni,összetöri magát."/M.P./
Könyveit 42 nyelvre fordították le. Az őz című műve például 24 nyelven jelent meg. Német, lengyel, flamand, francia, finn, angol, olasz, spanyol, szerb, dán, román, svéd, szlovén, szlovák, cseh, norvég, török, észt, orosz, japán, bolgár, lett, görög és litván nyelveken.
Szabó Magda
Ars poetica
Költő, ne légy szemérmes!
Az első sorba állj!
Ne várj, míg valaki kérdez,
Ordítsd ki, hogy mi fáj.
A szíved tedd tenyeredre
S akárhogy bánt a fagy,
Pőrére meztelenedj le,
Mutasd meg, hogy ki vagy.
Ne várj, míg valaki kérdez,
S torkodba fojtja a szót,
Azért se fogd be a szádat,
Üvöltsd, mint tíz Behemót.
Ne törődj a ronda tömeggel,
Ha mérge szívenharap,
Éjből fakad a reggel,
Homályból kel föl a nap.
Keményen állj, sose dőlj meg
S bármily keserű a kehely,
Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
De holtig énekelj!
Heltai Jenő
1871 – 1957
"Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs."
Radnóti Miklós
1944. április 30.
Ady Endre:
MERT ENGEM SZERETSZ
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
Ady Endre
BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM |
 |
 |
Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Elfojtanálak,
Ha enyhe volna multam,
De bűnöztem, de nem tanultam.
Sorsom fokára
Szerelmes íbisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
MÉG EGYSZER... |
|
|
Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága...
Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...
Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...
Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár előttem vak sötétség
És bár előttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevő és hullj reám, sár!
... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága...
Ady Endre
József Attila
ESZMÉLET
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
Illyé Gyula:Menedék
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog;
beteg vagyok s áltatni azzal
nem mersz te sem: meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs mód rá, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok -
kit ez gyötör, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképet, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás: veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így néz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is oly nagyon rettegek.
Tudjam nem elgyávulva nézni,
mit elkerűlni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, - halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora - "utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet terád emelnem"
és - te teneam moriens
deficiente manu - "téged
fogjon bukó kezem." Te ments!
Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és tisztátlanná aljasít,
s mert régtől fogva te előtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.
KARINTHY FRIGYES 125
(Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.)
¤ ELŐSZÓ ¤
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
(Embertelenül emberi,csodálatos,maga az élet)
Héja nász az avaron
Útra kelünk,megyünk az őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
-Ady Endre-
Ady Endre
Vágyni hogy szeretnék
Hiszen jó volt magamban.
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot,
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi és csak holnap jött mával,
Valami kidacolt nagy,
Kínra-hajló romantikával.
Óh vágyni hogy szeretnék
De nem vággyal,aki csak percnyi,
De vággyal amellyel
Örökig kilehet telelni.
"Léda asszonynak, akit hiába hagynék el már, s aki
hiába hagyna el már engem, mert ma és
mindörökké ő lesz: az asszony."
Ady Endre
Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.
Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.
Nagy László: HIÁNY
Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,
Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.
Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,
Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.
Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,
Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.
De nélküled kietlen tájon találom magam,
Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.
Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,
Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.
Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,
Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka
Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,
Fényesen világít, lesz saját holdad.
Üstökösként repül át az égen,
Ha velem vagy, az maga az éden.
Akkor ezer virág nyílik a réten,
Fény gyúlik a mély sötétben.
Nincs fagy, hideg, fájdalom,
Valóra válik, miről álmodom.
Arra kérlek, maradj még soká,
Repítelek, elviszlek bárhová,
Csak hiányodat nem bírja szívem,
Megszakad, és elveszítem hitem.
Nem hallod,üvöltök
Puha, könnyű kezed nincs többé vállamon,
Sohasem láthatom tiszta zöld szemedet,
Előre nem tudtam, fordulnak a szelek.
2.Oh, mennyire fáj, hogy utoljára látlak,
Túl messzire indulsz, vissza sosem várlak,
Elég neked - mondtad, éreztem, hogy vesztek,
Hordom a szerelmed, mint súlyos keresztet.
3.A földön maradtam, mikor szállni kezdtél,
Nehéz vagyok, tudtad. Vissza sem néztél.
Itt állok, bámulok a fekete égre,
Vörös betük égnek az agyamban, vége.
Nem hallod, üvöltök - lenn a mocskos utcán,
Nem hallod, zokogok - te sohasem sírtál,
Nem hallod, könyörgök - csavargóvá tettél,
Nem hallod, meghalok - míg te élni mentél,
Nem hallod, bömbölök - kinn, városod körül,
Nem hallod, röhögök -hogy a részeg örül,
Nem hallod, nyöszörgök - korbácsol a világ,
Nem hallod, üvöltök - esőért a virág.
Faludy György: Ha rád gondolok ...
Ha rád gondolok, vagy szám ki is mondja
neved; ha nézem homlokod, kezed;
ha árnyékodat meglátom - naponta
hússzor vagy százszor is, megremegek
a gyönyörtől, vagy már tizenhat éve,
s ehhez, itt kinn, a sok- sok jó barát
ölelése, az olvasók hűsége,
s hazulról, vízen, szögesdróton át
az ifjúság szerelme - érdemetlen
vagyok minderre; könny gyűlik szememben,
köhögök, nyelek, hogy elfojtsam; ennyi
boldogságot e földön senki se
igényelhet a léttől - de a "lenni"
szó minden nyelven rendhagyó ige.
" Nézz fel, hallod nézz fel!
A hegyek csúcsán a fény is megtörik
Úgy légy erős, mint kövön a kő
Mint kövön a kő, ha zord az idő!"
"S ha kihűlt körülötted a világ,
Ady Endre
Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
József Attila
Tudd, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
Kell még egy szó....
Nézz rám, sose félj,
Ha nincs hely, ahol élj,
Indulj hazafelé!"
József Attila : Keresek valakit
Tele vágyakkal zokog a lelkem,
szerető szívre sohase leltem,
zokog a lelkem.
Keresek valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak,tűnik a tavasz
s nem tudom ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
keresek valakit a végtelenbe,
loholok egyre.
Könnyim csorognak majd kiapadnak
vágyak magukkal messzebb ragadnak
majd kiapadnak.
Búsan magamnak akkor megállok,
szemem csukódik,semmit se látok
akkor megállok.
lelkem elröppen a végtelenbe,
tovább nem vágyom arra az egyre,
a végtelenbe.
Szólj, s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább! ismerlek egészen.
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.
Kazinczy Ferenc
Weöres Sándor: Tíz lépcső
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
